„ Figyeld a túlélőket és tanulj tőlük.” (Frank Herbert: A Dűne)
(A blog olvasása során teljesebb képet kaphatsz zarándoklatomról, ha megnézed az útról készült videómat az alábbi linkre kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=qXVbGtKxHVU)
Jártak erre fáraók, királyok, hadvezérek, katonák, felfedezők, kereskedők és rabszolgák. Imádkozott itt Oroszlánszívű Richárd, győztes csatái után Szaladdin, tevegelt erre Arábiai Lawrence. Sokan jártak erre, de csak kevesen maradtak. Róluk szól ez a történet.
A Sinai-félszigeten vagyunk, annak déli részén, az Akabai-öböl és a Szuezi-öböl között, pontosan félúton. A történelem errefelé, mint egy fáradt zarándok, lassan vánszorog. Ha a zarándok repülni tudna, a magasból látná a negyvennapos út keletről nyugatra tartó ősi nyomvonalát, amely mint egy kis patak, kanyarog a hegyek között. Látná az égbeszökő gránitszirteket, a Sinai-félsziget és Egyiptom legmagasabb pontjait: A Szent Katalin-csúcsot (2629 m), vagy a Mózes-hegyet, amely 2285 méter magas, és aminek a csúcsára ma délután a zarándok feljutni szándékozik. Elláthatunk a Sinai-félsziget déli csücskéig, ahol turisták tömegei úszkálnak a Vörös-tengerben, ha pedig kelet felé fordítjuk a fejünket, a vörösesbarna hegyek fölött elláthatunk az Akabai-öböl túlpartjára, amely már a Jordán Királyság felségterülete.
Ha lejjebb ereszkednénk, már észrevennénk az élet nyomait. A poros karavánutak mentén hatalmas kősziklákat kerülgetnek lomha tevék és fürge terepjárók, arrébb, egy sötét szalag tűnik fel a hegyek között, rajta panorámabuszok, taxik és teherautók, amint egy hatalmas, homoksárga épületegyüttes felé igyekeznek. Ez a Szent Katalin kolostor. Innen a hegyoldalból úgy tűnik, mintha hatalmas kéz tartaná tenyerén az ezerötszáz éves épületet.
A poros ösvényen, ahonnan szemlélem mindezt, nem vagyok egyedül. Mohamed, hegyi kísérőm néhány méterrel előttem baktat ki-tudja-hányadszor a Mózes-hegy felé. Hátamon öreg hátizsákom, benne a legszükségesebbekkel: pulóver (ami majd nem véd meg a hidegtől), törülköző (amit a lábamra csavarok az éjjel), egy könyv (amit majd nem olvasok), tisztálkodó eszközök (amiket majd nem használok), és víz. Az első szó, amit arabul megtanultam. Maja. Víz. Az út a kolostortól a Mózes-hegy csúcsáig nincs egészen öt kilométer. Ez az a hely, ahonnan a próféta négyezer éve lehozta népének a tízparancsolatot. Ma három vallás szent helye: keresztényeké, muszlimoké, zsidóké.
„Még korán van”- szólít meg délután három óra körül Mohamed. akinek indulás előtt 15 dollárt fizettem. Ez a belépődíj, hogy beléphessek az al- Dzsabalijja törzs területére. A „hegyi vezető” – ez esetben Mohamed – csak a bónusz. Egy kanyarnál leveszem a hátizsákom, és leülök egy sárga útjelző tábla tövébe, rajta nyíl mutat a „al-Arbaín valley”, a Negyvennapos út völgyének irányába. Alattunk a völgyben, mintha egy kozmikus társasjáték résztvevője lennék, jobbra-balra tekergő földutakat látunk, rajta apró bábukként mozognak az emberek.
Vizet veszek elő, Mohamed felé nyújtom. Sötét szemöldöke mögött fekete szembogár. Értékeli a gesztust – üzeni a szempár –, de ő elvan. A vízre nekem van szükségem. A tarkómat égeti a nap, homlokomon izzadtság gyöngyöz, pólóm nyaka már sötét az izzadtságtól. Forró sivatagi szél lehel az arcomba. Beduin társam a tájat fürkészi. – Mesélj a törzsedről – kérem.
– A népünk azóta él itt, amióta létezik a kolostor. – szólal meg, aztán mégis elveszi a kezemből a vizespalackot, és alaposan meghúzza. – Van itt egy kút, amit megtalálsz a kolostor falain belül. Egykor szabadon állt és bőségesen ellátta a környéket ivóvízzel. Aztán megérkeztek a bizánciak, és elkezdték az építkezést. Jöttek mesterek, rabszolgák, katonák, a beduinok számára ismeretlen foglalkozású és kinézetű emberek. A kút köré hatalmas falakat emeltek. Mi nem harcoltunk velük a vízért, hanem inkább segítettük a munkájukat. Szükségük volt ránk, mert ők az építkezés nyelvét beszélték, mi a sivatagét. Aztán sokan elmentek, de azokkal, akik itt maradtak, megtaláltuk a közös nyelvet. Így született meg az al- Dzsabalijja törzs. – Iszik még egy kortyot. – Az őseim között lehetnek örmény rabszolgák ugyanúgy, mint bizánci katonák. Mi lettünk a Hegyi törzs.
Folytatjuk utunkat a Mózes-hegy csúcsára. Lassan haladok, megízlelve minden lépést, magamba fogadva a természet szépségének eme karneválját. Néha tevék előznek meg bennünket, rajta jobbra-balra ringó távol-keleti turistákkal. Poros bakancsom a kétméter széles gyalogösvényt tapossa, ahogy a hagyományok szerint valaha Mózes is tette.
Előttem a turisták lekászálódnak a tevéről, és nekivágnak az utolsó 750 lépcsőfoknak, ahová csakhamar én is követem őket. Mózes negyven napot töltött itt. Én csak fél napot fogok. Vezetőm lemarad, az egyik pihenőhely sötét bejárata nyeli el. – Majd később találkozunk. – veti oda a válla felett. Amikor felérkezem a csúcsra, lágy szellő legyinti meg az arcom. Kellemes meleg fogad, kristálytiszta idő, azúrkék ég. Sehol egy felhő. Amíg a szem ellát, körbevesznek a Sinai-hegység rozsdabarna krokodilfogai. A völgy, ahonnan indultam, már nem több innen, mint egy rongyos zsebkendő.
A Mózes-hegyen két szentély található. Az egyik egy kis mecset, a másik a Szentháromság-kápolna. A kápolna zárva, a mecsetet is csak reggel nyitják ki, ahol majd üldögélek fél órát. Elhelyezkedem a kőkerítésen, szemben a nappal, miközben a völgyből egyre több látogató érkezik. Macska telepszik az ölembe, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedik, olyan látványban van részem, amire nincsenek szavak. Színek kavalkádja, fény-árnyék játékok a horizonton, és az árnyékba boruló hegyoldalakon, amelyek először barnává, majd szürkévé válnak. Döbbenten nézzük, ahogy a hegyek mögött a nap utolsó sugarai aranyszínűvé kontúrozzák a hegycsúcsokat. Aztán ránk borul a sötétség.
Ahogy a szememet meresztem az egyre feketébb éjbe, egy pokróc kerül a vállamra. Mohamed letelepszik mellém, aztán együtt meredünk a semmibe. Papírpohár a kezében, és míg telefonom fényénél cukrot tesz az a kávéba, megfigyelem kérges tenyerét és a kemény fizikai munkától töredezett körmeit. „Ha mi nem lennénk itt, akkor a szerzetesek sem lennének. És ha ők nem lennének itt, mi sem lennénk itt… és te sem.” – folytatja történetét. „Tudod, mi a rászó?” – kérdezi hirtelen, de nem várja meg a választ. „Az a hosszú, fekete ruha, amit a szerzetesek hordanak. A fekete szín az anyagi javakról való lemondást és a világtól való elkülönülést jelképezi. Ha megtámadták a kolostort, mi védtük meg a szerzeteseket, ők pedig ellátták sérültjeinket. Munkát adnak nekünk, tőlünk pedig nyugalmat kapnak cserébe, hogy végezhessék dolgukat belső útjaikon. Ők a kolostorban vannak otthon. Mi a sivatagban. Ők benn. Mi kinn.”
Ekkor eszembe jutnak próbálkozásaim, hogy bejussak a szerzetesek közé, a levelek, amiket azért írtam, hogy interjút készíthessek, vagy legalább beszélgethessek valamelyikükkel. Végül az egyik este meghívtak maguk közé egy találkozóra. A kolostor fogadószobájában már ültek néhányan, amikor beléptem. A falakon régi festmények és fotók sorakoztak, és egy fakereszt, ami azóta itt látható, amióta a szerzetesek beköltöztek a kolostorba. Egy beduin fiatalember napközis teát hozott, alig cukrozottat, különös utóízzel. Egy díszes szék felett egy fotóról Archimandrite Symeon nézett le rám, a püspök, akit néhány hónapja neveztek ki a kolostor vezetőjévé. Csakhamar maga a püspök is megjelent. Tiszteletére felálltunk, ő görögül köszöntött bennünket. A jelenlévők napi ügyeket intéztek, akár egy menedzser-meetingen, ügyet sem vetve rám. Később a vendégek elszállingóztak, aztán a püspök is távozott, csak egy szerzetes maradt velem, aki végre megkérdezte mit akarok. Szürke szakálla a hasáig ért. Elmondtam kérésemet. Hosszú monológba kezdett, körmondatai egyre világosabbá tették, hogy nem akarnak interjút adni, nem akarnak szerepelni, és mindent elkövetnek, hogy minimálisra csökkentsék kapcsolatukat a világgal. Azzal a világgal, amibe én is beletartozom.
Az atya búcsúzáskor kézcsókra nyújtotta fekete ruhájából kibukkanó hófehér, szőrtelen kézfejét. Még sosem csókoltam férfikezet. E kéz úgy nézett ki, mint lányom gyerekkori praclija, bár valamivel nagyobb méretben. A kis és ápolt körmök, a napot szinte soha nem látott hófehér bőr azonnal feltűnt, de a legmeglepőbb élmény az volt, ahogy ujjaim a szerzetes tenyeréhez értek. Miközben számat egy röpke pillanatra hozzáérintettem a kézfejhez, ujjaimmal éreztem a fizikai munkát soha nem végzett tenyér szokatlan puhaságát, és ebbe a puhaságba ujjaim úgy mélyedtek bele, akár a frissen gyúrt tésztába a gyümölcsdarabok.
Ismét Mohamed hangja csendül fel mellettem, miközben az éjszakai szél csaknem viharossá erősödik: – Nemcsak mi teremtünk biztonságot a szerzetesek számára, ők is biztonságot teremtenek nekünk. Az hogy te ma itt vagy, az nekik köszönhető. Pénzt adtál nekem, hogy ide feljöhess, holott az utat egyedül is könnyedén meg tudnád tenni. Tizenöt dollárt fizettél, ami nekem rengeteg pénz. És ezért tiszteljük és elfogadjuk a szerzeteseket olyannak, amilyenek. Jönnek turisták, vallásos emberek, zarándokok, mint te, és minket nem érdekel, kik vagytok, mert fizettek azért, hogy itt lehessetek, és abban hisztek, amiben csak akartok. De amíg a törzs területén tartózkodtok, a védelmünk alatt álltok. Megvédtünk benneteket ezerötszáz éven át, és most is megvédünk, ha kell.”
Az évszázadok során a szerzetesek és a beduinok olyan tudásra tettek szert, aminek megszerzéséért rengeteget dolgoztak. És hogy ez a munka megérte, arra bizonyíték a kolostor és a sivatag népének a középkor hajnaláig visszanyúló folyamatos fennmaradása. Emberi mértékkel mérve döbbenetes távlatokat nyitott az itt élők számára a szándék az együttműködésre, a tisztelet, az elfogadás – és az egymásra figyelés. Ez képes volt felülírni minden konfliktust, és megteremteni az egyensúlyt.
Csendben ülünk egymás mellett a sötétben, egy beduin és egy magyar, mindketten az eget fürkésszük, miközben egyre többen érkeznek a völgyből, hogy szemtanúi legyenek a napfelkeltének. Már enyhe világosság dereng a távoli hegyek felett, amikor hirtelen hullócsillag hasít az éjszakába. Nézem a káprázatos égi jelenséget, de nem kívánok semmit.
Már megkaptam.
(A blog olvasása során teljesebb képet kaphatsz zarándoklatomról, ha megnézed az útról készült videómat az alábbi linkre kattintva: https://www.youtube.com/watch?v=qXVbGtKxHVU)
Errefelé nem történtek sem csodák, sem történelmet formáló események. Nem követjük sem hősök, sem vértanúk, sem szentek lábnyomát. A zarándokút még csak nem is „ősi”, mert a nyomvonalat csak néhány éve jelölték ki. Ez egy modern zarándoklat, egy igazi mediterrán kaland, ahol mi magunk teremtjük a csodákat.
Krk Horvátország legnagyobb szigete, méretben csak a szomszédos Cres vetekszik vele. A zarándokút hivatalos kezdőpontja a sziget déli részén található Krk városa. A városközpont turisztikai irodájában szereztük be a zarándokútlevelet, és itt nyomtuk bele az első pecsétet.
A katedrális, amelynek tetején a város őrangyala fúj harsonájába, kitűnő kiindulási pontja a százötven kilométeres zarándoklatnak. Maga az út a Vela Placa-ról indul, a Városháza előtt álló tízméteres oszloptól, amelyen a város zászlaját lengeti a mediterrán szél. Vándorlásunk során, miközben körbejártuk a szigetet, felkerestük a környék legszebb tájait, megismerkedhettünk gazdag történelmével, és olyan helyeken úszhattunk a tengerben, ahol mindegy, hogy van-e rajtunk fürdőruha vagy nincs.
Mivel régi motoros (pontosabban gyalogos) vagyok a zarándokbizniszben, a szállások miatt sosem aggódtam különösebben. A Krk-i turistairoda alkalmazottja kérdésemre, hogy van-e zarándokszállás a szigeten, megrázta a fejét. A Credential, vagyis a zarándokútlevél a történelmi zarándokútvonalakon arra szolgál, hogy a vándorok olcsó szállást kapjanak. Mivel a Camino Krk még nem nevezhető történelmi zarándokútnak, ezért a helyiek nem tesznek különbséget a zarándokok és a turisták között.
Gyakran előfordult, hogy hiába kerestünk szállást a digitális világban, az adott helyen nem volt kiadó szoba. Az is előfordult, hogy miután felhívtunk egy szállást, közölték, hogy egy éjszakára nem adnak ki szobát. Így jártunk Čižićiben is, ahol délután ötkor még nem tudtuk, hol fogunk megszállni. Ekkor kaptunk egy tippet, hogy menjünk át a másfél kilométerre fekvő Soline városkába, és ott keressük az ételbár vezetőjét. Ő aztán továbbpasszolt minket Ivkához, egy negyven év körüli bűbájos hölgyhöz, aki szobák kiadásával foglalkozik.
Ivka meg is mutatott egy több mint száz négyzetméteres apartmant, és közölte, hogy az ára egy éjszakára százötven euró. Ezt sikerült lealkudni hatvanra, ami igazán könnyű volt: Ivka azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak ismerték, hanem végig is járták a zarándokútvonalat.
A szállások ára nem nevezhető zarándokbarátnak. A legkevesebb, amit fizettünk egy éjszakáért, 35 euró volt egy kempingben, a legtöbbet, 65 eurót egy elég roggyant szobáért adtunk ki Omišaljban. (Az olasz Paviában, a Szent Márton zarándokúton egy zarándokszállás tíz euróba kerül.)
Az útvonal Krk városából a sziget nyugati partvonalán halad a már említett, északon fekvő Omišalj felé. A Camino Krk egyentáblái ott vannak minden sarkon és kereszteződésnél – eltévedni csak annak sikerül, aki nagyon igyekszik. A pecséteket tartalmazó praktikus dobozkákat jól látható helyekre telepítették, benne a pecséttel és a (néha teljesen száraz) pecsétpárnával.
Az út feléhez a szigetet a szárazfölddel összekötő Krk-híd alatt értünk, innen egy markáns kanyarral és kiadós kaptatóval fordultunk vissza a keleti partvonal irányába, és haladtunk egészen a sziget legdélebbi városáig, Baškáig.
A zarándokutat júniusban, még az iskola befejezése előtt jártuk végig, de már ekkor ki lehetett volna tenni Baškára a „megtelt” táblát. Fehér köves, hosszú strandjának köszönhetően a város vonzó célpont a nyaralók számára, akik napközben a tengerben hűsölnek, este pedig a sétálóutcán hömpölyögnek fel-alá.
A zarándoklat különlegességét éppen ez a kettősség adta: amint rákanyarodtunk a zsúfolt városokból a zarándokútra, alig találkoztunk emberekkel. Árnyas ligeteken, csodás tengerparti ösvényeken haladtunk, ahol recsegtek a kabócák, és ahol a tömeg helyett mediterrán illatok vettek körül bennünket.
Izmainkat gyakran tették próbára meredek emelkedők, amik csodálatos panorámával jutalmaztak bennünket. A tengerparti utak és a hegyi kaptatók gondoskodtak arról, hogy a jelenre figyeljünk, mert a földből kiálló hegyes sziklák miatt gondolataink nem kalandozhattak el: arra kellett figyelnünk, amit éppen csinálunk. És ehhez még add hozzá a sok apró, festői öblöt, ahol szabadon fürödhettünk! Sok-sok örömöt tartogatott számunkra minden megtett nap.
A kijelölt zarándokútvonalról egyszer tértünk le, amikor a zarándoklat utolsó napjából kettőt „csináltunk”. Baškából nem Kornićba, a zarándoklat végpontjához vándoroltunk, hanem helyette felkerestük Stara Baška városát, amely Baškától nyugatra fekszik. (A mi zarándoklatunk az ajánlott egy hét helyett így nyolc napig tartott.) Ez egy kilenc kilométeres túra, amelyhez át kellett kelnünk egy karszthegységen, amelynek legmagasabb pontja a 350 méter magas Vratudih csúcs.
Az erős kaptató, a kopár, keletre és délre néző, tűző napfénnyel hevített ösvény igazi kihívás volt a harmincfokos melegben, amit, amikor felértünk a fennsíkra, egy félig hideg csúcs-sörrel ünnepeltünk meg.
Stara Baška szinte üres volt, alig voltak turisták, az Adria hideg vize pedig hamar regenerálta elfáradt izmainkat. Egy, a városkához közeli kempingben töltöttünk el egy éjszakát (45 euró), amely dugig volt lakókocsikkal, viszont a sátorozók számára kijelölt területen csak néhány sátor állt.
Másnap korán reggel innen indultunk észak felé, ahol hamarosan elértük Punatot, ezt a hangulatos kikötővárost, ahol vitorlások és motorcsónakok ezreit himbálták az Adria hullámai, majd egy végső kaptatót legyűrve a zarándokút hivatalos végállomásához, a Szent Jakab-templomhoz érkeztünk Kornić városában. Egy rövid pihenő után még utoljára magunkra kaptuk a hátizsákot, és bezártuk a kört, vagyis Kornićtól még öt kilométert gyalogoltunk, és visszaértünk Krk városába.
A Camino Krk tehát egy új zarándokút, amely Horvátország legnagyobb szigetén vezet körbe. A jól kitáblázott ösvény a sziget természeti és történelmi nevezetességein kalauzolja végig a zarándokokat, és bár nem történelmi zarándokút, testi és lelki élményekkel teli kalandban lesz része annak, aki belevág.
A Camino Krk azoknak ajánlott, akik szeretnek aktívan kikapcsolódni, akik természetközeli élményekre vágynak, és szeretik saját tempójukban felfedezni a világot. Tökéletes választás kezdő zarándokoknak, akik még nem vágnának bele hosszabb zarándoklatba. A tapasztalt túrázók, akik egy mediterrán hangulatú útvonalat keresnek, ebben az útban nem fognak csalódni. Ajánljuk azoknak is, akik a zsúfolt turistacélpontok után egyszerűen csak nyugalomra vágynak, és akik a mediterrán erdők illatában, a kabócák zenéjében és a magányos öblök csendjében találják meg a kikapcsolódást.
Miután végre letettük a hátizsákot, és alaposan lefürödtünk, utolsó tiszta ruháinkba bújtunk, és Krk városának számtalan étterméből kiválasztottunk egyet, ahol megünnepeltük a sikeres zarándoklatot. A pincér, miközben hozta az aperitifet (Aperol spritz), rákérdezett, hogy hol barnultunk le ilyen nagyon. Értetlenül nézett ránk, mikor elmondtuk, hogy a Camino Krk zarándokutat jártuk be.
Most is ünnepelni van kedvem, hiszen néhány pillanat, és befejezem e blog megírását. Legyen az ünnepi ital valami különleges, valami igazi horvát koktél!
Az összetevők: egy deci szóda, fél deci Maraschino, egy kevés lime, egy kevés meggyszörp, és persze néhány kocka jég és egy szelet narancs.
Dante az Isteni színjátékban, amikor „az emberélet útjának felén” egy sötét erdőbe tévedt, körülbelül harmincéves lehetett. A XIV. században, ha valaki sikeresen túljutott a gyerekkoron, jó eséllyel megérhette a hatvanadik életévét is. Japánban sem volt ez másképp. Aki akkoriban végigjárta az emberélet ekkora hosszát, vagyis betöltötte a hatvanat, joggal lehetett hálás a sorsnak – és a japán mitológia sok-sok istenének.
De miért ennyire különleges a hatvanadik év?
A válasz az ősi kínai asztrológiában keresendő. A kínai zodiákus tizenkét állatjegyből áll – például Patkány, Bivaly, Sárkány, stb. –, és minden év egy adott állat jegyében telik. (2025 februárjától 2026 januárjáig a Kígyó évét írjuk.) Ehhez társul még az élet minden területére kiterjedő öt alapelem, amelynek kölcsönhatása a kínaiak és a japánok szerint meghatározó a világ és az emberek fejlődése szempontjából. Ezek a Fa, a Tűz, a Föld, a Fém és a Víz.
Ha tehát valakinek 2025 februárjában van a hatvanadik születésnapja, az hatvan évvel ezelőtt a Fa Kígyó jegyében született. Tizenkét évvel később, amikor ismét a Kígyó éve jött el, akkor az számára a Tűz jegyében telt, amit tizenkét évente a Föld, a Fém, majd a Víz követett. Idén ismét a Fa Kígyó éve van, vagyis aki mostanság ünnepli hatvanadik születésnapját, a kínaiak és a japánok szerint megtett egy teljes kört az életében, mint egy atléta, aki a rajtvonaltól elért a célvonalig. A célvonalon való áthaladás pillanata a hatvanadik életév betöltése A japánok számára ez egy különleges időszak. Ez a kanreki.
Egy japán barátom így magyarázta a kanreki jelentését: „Ha betöltöd a hatvanat, újra megszületsz. A kanreki a kezdetekhez való visszatérést jelenti, mint a futó, aki miután beért a célba, úgy dönt, hogy ismét odaáll a rajtvonalhoz és ismét nekivág a távnak. Ezután minden, amit az élet ad, már ajándék. A feladatod, hogy élettapasztalataidat felhasználva másképp élj, mint eddig: új emberként.”
A kanreki tehát nemcsak egy születésnap, hanem a megújulás és a második élet ünnepe. Emlékeztető, hogy mindig van lehetőség újrakezdeni.
Lehet, hogy még messze előtted van a hatvan év. Lehet, hogy éppen most állsz a küszöbén, vagy talán már magad mögött hagytad. De soha nem késő megállni egy pillanatra, áttekinteni az életedet, elengedni mindazt, ami már nem szolgál, és helyet teremteni valami újnak. Új életet kezdeni, belevágni valami izgalmasba, felfedezni az ismeretlent a világban és önmagadban. Ez a kanreki szellemisége.
Templomok, szertartások, pecsétek
A Shikoku szigetén található 1200 km-es zarándokút, amely körbejárja a szigetet, nemcsak egy vallási lelkigyakorlat, hanem mély szellemi utazás is.
A templomokat a számaik és a nevük alapján találhatjuk meg a térképen (vigyázat! vannak hasonló nevű templomok!), és bár azt senki nem szabja meg, hogy milyen irányban indulj, vagy hol kezdd a zarándoklatot, érdemes sorban haladni, hogy minden egyes templomot felkeress. Minden templom megközelíthető autóval is, ezért könnyen „kiguglizható.” Ha gyalogosan zarándokolsz, az útvonal gyakorlatilag eltéveszthetetlen: jómagam, aki nagy eltévedő vagyok, a jól jelzett erdei utaknak és a számtalan jelzésnek köszönhetően mindig megmaradtam a zarándokelődök által kitaposott nyomvonalon.
A templomok a japán tradicionális építészeti stílust követik, de sok esetben egy-egy extra látványosság is színesíti a megszentelt területet. És amikor templomot írok, ne csak egy épületre gondolj, hanem több kisebb-nagyobb, eltérő rendeltetésű épületre, amely e megszentelt területen belül található. Ilyenek a lenyűgöző pagodák (például Kochi városában található az egyik legszebb és legmagasabb pagoda), de számos templom körül találunk alagutakat, barlangokat, szent forrásokat és gyakran aranyhalas tavakat is.
A szertartások szinte minden buddhista templomban hasonlóak, de a Shikoku zarándokúton ezek egyedi élményt kínálnak. A sorrend nagyjából a következő:
Mielőtt belépnénk a templom területére, meghajolunk a kapu előtt. Ez egyfajta jelzés és tiszteletadás: elhagyjuk a „való világot”, és a megszentelt területre lépünk.
Ezután következik a rituális kézmosás: először a bal, majd a jobb kezünket kell megmosni, végül pedig kiöblíteni a szánkat.
Miután megtörtént a tisztálkodás, a templom harangjához lépünk, és megkongatjuk azt. Az egyedülálló rezgés átjárja a testünket, miközben üzenetet küldünk minden földöntúli segítő lénynek, hogy lélekben is megérkeztünk.
Ezután jön a templom főszentélyének meglátogatása, ahol agy fémdobozban elhelyezzük a kívánságcédulát, amelyre ráírjuk a nevünket és az aznapi dátumot. Ha van valamilyen külön kívánságunk, azt is feljegyezzük. A cédulán található egy szöveg, amely így szól: „Felajánlás Shikoku 88 templomának. Ketten vagyunk, együtt utazunk.” A cédulát elhelyezzük a megfelelő dobozban, majd egy pénzérmét dobunk a perselybe. Sokan ezután gyertyát és füstölőt gyújtanak, mantrákat énekelnek.
Miután a főtemplom szertartásait befejeztük, következik a Kōbō Daishi szentély meglátogatása. Hasonlóan a főszentélyhez, a hívők itt is mantrákat énekelnek, kívánságokat fogalmaznak meg, adományoznak.
A szertartás során a következő lépés a pecsételőhely felkeresése. Utunk elején egy díszes pecsételőkönyvet vásárolunk, amelybe minden templom meglátogatásakor pecsétet és egy kalligráfiát kapunk, amely igazolja, hogy ott jártunk. A kalligráfiák készítése valódi művészet, amit a mesterek lenyűgözően könnyed, gyakorlott kézmozdulatokkal alkotnak meg. Pecsételés után, ha fizikailag és lelkileg is felkészültünk, a főbejáratnál ismét meghajolunk, majd indulhatunk a következő templom felé.
A legendák szerint a templomokat Kōbō Daishi a 8. és 9. században alapította városokban, tavak mellett és a hegyekben. Az északi, keleti és északkeleti részeken található a 88 templom majdnem kétharmada, míg a többi templomot a déli és nyugati területeken építette.
Egy kalligráfus mestertől kérdeztem, hogy milyen logika alapján alakították ki így a templomok elhelyezkedését? A fordítóprogram segítségével kérdezett vissza: „Mit gondolsz, miért van így, külföldi vándor?” Azt válaszoltam, hogy valószínűleg a cunamiveszély miatt, mivel a sziget déli és nyugati része teljesen védtelen a szökőárral szemben, emiatt ott alacsonyabb a népsűrűség is. Északon és keleten, ahol az óceánpart védettebb, több templomra van szükség, mert ott szinte összeérnek a városok. A mester elmosolyodott: „Minden tudsz!” – mondta, és az utánam következő zarándok pecsételőkönyvéért nyúlt.
„Egyet tudok, hogy semmit sem tudok.”- jutott eszembe azonnal Szókratész híres mondása. Ez a mondat sosem volt igazabb, mint ezen a zarándokúton, ahol minden újabb templom, nap, tapasztalat, és minden újabb pecsét által bölcsebb lettem, hogy felismerjem határaimat. És bátrabb, hogy átlépjem azokat.
Az igaz szó útján
Zarándokutak szövik be a világot. Amikor őseink még mindenhova gyalog jártak, ezek az utak lehettek túlélésük zálogai. Ma talán egy zarándokút az, ami egykor elvezetett a forráshoz, ami gyógyító erővel bírt, egy sziklához, ahonnan már távolról is lehetett látni a közeledő ellenséget, vagy egy sírhoz, ahol egy olyan ember nyugodott, akinek élete példaértékű volt utódai számára.
A zarándoklatnak elsősorban lelki okai vannak, de hatással van a testre és a szellemre is. Amikor túrázunk vagy kirándulunk, ugyanez a helyzet, csak a sorrend változhat. Egy kiadós séta a közeli folyó partján, mielőtt fontos döntést hozunk, ugyanúgy lehet zarándoklat, mert ha zarándokolunk, nem a helyszín a fontos, hanem az, amivé általa válunk.
A helyszín azonban „valamivé válásunk” szempontjából mégiscsak fontos: a körülmények, ha egy ismerős tájon járunk, egészen mások, mint amikor idegenben kell boldogulnunk. Minél távolabb járunk megszokott környezetünktől, minél nagyobbak a kulturális különbségek, annál izgalmasabbak az adódó élethelyzetek, mert a zarándok kiszolgáltatottabb, sebezhetőbb, így még inkább kénytelen igénybe venni saját belső megérzéseit, és rábízni a sorsát ismeretlen emberekre.
Ekkor történnek bennünk olyan változások, amelyek gátlásaink, félelmeink, elvárásaink és a múlt emlékeinek túllépéséből fakad. Ezek azok a pillanatok, amikor rájövünk, hogy a dolgok nem feltétlenül úgy vannak, ahogy azt korábban gondoltuk. Ha éppen a világ segítségére van szükségünk, megkapjuk, ha levetjük előítéleteinket és túllépünk múltbéli tapasztalatainkon. Mondhatod, akkor az egész élet egy nagy zarándoklat. Én pedig azt mondom, egyre inkább azt érzem, hogy ez valóban így van.
A Zentsu-ji templomban vagyunk, amelyik a 75. a sorban. Kiemelt szerepét a templomok között annak köszönheti, hogy Kobo Daishi szerzetes, a zarándokút és a shingon buddhista vallási irányzat alapítója ebben a városban, a leírások szerint éppen itt született. Itt, valahol. Mert hogy éppen vaksötétben tapogatódzom előre – vagy valamerre. Az alagút jobbra-balra kanyarog, és ami a világhoz köt ezekben a pillanatokban az a két talpam, amely a viszonylag egyenletes talajhoz ér, és bal kezem ujjainak idegvégződései, amik pontosan közvetítik az alagút falának sima, megnyugtató érintését.
A teljes sötétség okozta bizonytalanság és szorongás felülírja a buddhista tanítás üzeneteit, miszerint a megvilágosodáshoz vezető út bizonytalansággal és szorongással van tele. A toporgás nem segít, haladni kell tovább. Egy éles kanyart követően megérkezem valahová. Fények gyulladnak, finomak, nem bántják a szemet, mégis egyre erősebben rajzolódik ki a kis teremben a szent tárgyak és a szent ember szobra. Egy hangszóróból mély férfihang csendül, japánul beszél, de mintha érteni vélném mondanivalóját: „A sötétség nem örök, a fény mindig elérkezik. Nem vagy egyedül!” Aztán az örök körforgás törvénye szerint a fények kialszanak, és ismét a sötétben lépdelek tovább. Megint kanyarodik az út, már biztosabban haladok, összebarátkozom a semmivel, ami körülvesz. Ekkor a távolban tompa, szürke fény tűnik fel, mint téli ködös hajnal, aztán a fény egyre erősödik, szürkéből fehérre, majd aranyszínre vált, és én már biztos léptekkel közeledek az alagútból kivezető lépcsősor felé. A világ egyszerre kiszínesedik, emberi hangok, füstölő illata, távoli harang kongása ér el hozzám: visszatérek a világba. Letelepedem a templomban egy oszlop tövébe, és köszönetet mondok Kobo Daishinak. Mert az, hogy itt vagyok, hogy átélhettem mindazt, amit az út során átéltem, neki köszönhetem.
774-ben született itt, Zentsuji városában. Állítólag nemesi családból származott. Még fiatal korában ellátogatott Kínába, hogy tanulmányozza a buddhista tanokat. Amikor hazatért, megalapította a buddhizmus shingon irányzatát, ami azt jelenti: igaz szó. Már életében nagy tisztelet övezte. Iskolákat és buddhista templomokat alapított, hidakat, kutakat építtetett, a szegények pártfogója volt.
Shikoku szigetén 88 templomot alapított, sokat tanított és meditált e templomokban, gyakran az építésükből és kivette a részét. E templomok felkeresése és a szertartások elvégzése maga a zarándoklat. Mindegy, milyen közlekedési eszközt használsz, miközben bejárod az 1200 km-es utat. Az idősebbek szervezett út keretei között busszal, vannak, akik biciklivel vagy autóval keresik fel a templomokat. Sokan „részletekben” járják be az utat. November végén én voltam a 475. zarándok Shikokun, aki ebben az évben gyalog kereste fel az összes templomot.
A gyalogos zarándok, aki kúpos kalapjában, fehér ingben és bottal a kezében járja az utat, a japánok szerint áldott ember. Úgy gondolják, aki találkozik egy ilyen zarándokkal, maga is áldásban részesül. Éppen ezért a hagyományos öltözet nemcsak részünkről tiszteletadás zarándok-elődeinknek, hanem jól értelmezhető jelzés a helybéliek számára: figyelem, ő itt egy zarándok, akin áldás van! Furcsa érzés, amikor ezt az áldott létet fizikai valójában is átéled: idős emberek hajolnak meg előtted, előre köszönnek, hozzád érnek, vagy valamilyen apró ajándékkal kedveskednek abban a reményben, hogy a zarándok által hordozott áldásból ők is részesülnek. Ám ami még ennél is furcsább, hogy te magad is úgy érzed, áldott vagy.
Az elindulás és a megérkezés
A kávémat ittam, miközben szobámból az áprilisi reggel fényeit csodáltam. Gondolataim a napi tennivalókat körül forogtak, mikor telefonom jelzett, hogy üzenetem érkezett. A Google Flights küldött értesítést az Air China légitársaság akciós repülőjegy-ajánlatáról Budapestről Pekingen át Oszakába. Amikor néhány perc múlva megérkezett a visszaigazolás a sikeres vásárlásról, életem legújabb kalandja máris elkezdődött: megtettem az első lépést Shikoku szigete felé.
A történet két évvel korábban, Srí Lankán kezdődött, ottani zarándokutam utolsó előtti napján. Srí Pada szent hegyén töltött éjszakámat követően a Bookingon kerestem szállást Colombóban. A tengernyi ajánlat közül kiválasztottam egy árban megfelelőt a repülőtér közelében. A tulajdonos Chihiro, japán hölgy volt, aki példás rendben tartotta szállodáját, ő maga pedig egy pohár mangóturmix mellett nagy érdeklődéssel hallgatta Srí Lanka-i kalandjaimat. Később elmondta magáról, hogy Shikoku szigetéről származik, ahol ő maga is bejárt egy csodálatos zarándokutat, aminek a neve Shikoku henro.
Majdnem két évvel e beszélgetés után a Pekingből Oszakába tartó óriásgép leszállt a Kansai Nemzetközi repülőtér napfényben fürdő betonjára, fedélzetén egy izgatott magyar zarándokkal. A kifutópályán hatalmas utasszállítók várakoztak türelmesen, távolabb az Oszaka-öböl mélykék vizén csillogott a napsugár.
Október közepe volt, nyáriasan meleg idő. A repülőterek szokásos belépési procedúrája után először megkerestem az autóbusz állomást, ahonnan a Kansai-Airport Limousine buszok indulnak Shikoku szigetére, és mivel volt két órám indulásig, az egyik boltban vettem egy harmincnapos internet-hozzáférést a telefonomba. Az üzlet fiatal munkatársa volt az egyik azon kevés repülőtéri alkalmazottak közül, aki értett angolul. Később kiderült, Shikoku szigetén néhány kivételtől eltekintve mindenki kizárólag japánul beszél. Jól jött az a pár száz szó, amit Péter, japán tanárom és a Duolingo segítségével az utazást megelőző fél évben tanultam, és a telefonomra letöltött fordítóprogramot is gyakran használtam.
A pénztárcámat nem tudtam becsukni, annyi kiscímletű jen volt benne, mert tanárom arra is figyelmeztetett, hogy a bankkártyát csak elvétve fogadják el. „Legyen nálad bőségesen papírpénz.”- javasolta, ami bölcs tanácsnak bizonyult. A szálláshelyeken – két kivételtől eltekintve – csak készpénzzel tudtam kiegyenlíteni a számlát. Az éjjel-nappal nyitva tartó boltokban (Lawson Station, Seven-Eleven, Family Mart), amiből a szigeten rengeteg található, lehet bankkártyával fizetni, de a helyiek által vezetett kisboltok kizárólag készpénzt fogadnak el.
A busz sofőrje ügyesen hámozta át magát Oszaka világvárosi forgalmán és a lenyűgöző Akasi Kaikjó hídon, az Onaruto híd forgalma azonban kifogott rajta: két órán át álltunk a dugóban, így biztossá vált, hogy a szálláshelyem felé induló utolsó buszt le fogom késni. Mire Tokushima városába értünk, csak két lehetőség maradt, hogy elérjem a vasútállomástól mintegy 15 kilométerre található zarándokszállást: gyalog vagy taxival. Aznap este a taxit választottam. Amikor megpillantott a sofőr, egy vékony testalkatú, hetven év körüli öregúr hófehér rövid ujjú ingben és LA Dodgers baseballsapkával a fején, kipattant a kocsijából, óvatosan a csomagtartóba helyezte a hátizsákomat, majd mielőtt elkezdtem volna rángatni az autó kilincsét, figyelmeztetett, hogy ez Japán. Itt a taxik ajtaja gombnyomásra nyílik.
Fél órán belül a Henro House zarándokszállás-hálózat Morimotoya nevű panziójához érkeztünk, ahol csakhamar egy asztalnál ültem négy japán autós-zarándok hölggyel (akik derűs együttérzéssel figyelték, hogy bánok az evőpálcikákkal), és egy szobában éjszakáztam két ausztrál és egy japán zarándokkal.
Másnap, egy csodálatos októberi reggelen pillantottam meg Agyo-t és Ungyo-t, a két fenyegető tekintetű buddhista harcos-istenség szobrát, akik már ősidők óta végzik felelősségteljes munkájukat: a templomok bejáratánál állnak őrt, hogy távol tartsák a környék gonosz szellemeit és a démonokat.
Mikor izgatott társaimmal elindultam az egyes számú Ryozenji templomból, hogy nekivágjak az előttem álló nagy kalandnak, még nem tudhattam, hogy harmincnyolc nap múlva és több mit kétmillió lépést követően érkezem vissza ugyanoda.
Régi barátom hívott meg felsőmaráci házába, és hívta meg rajtam kívül a faluban élő barátait. Vacsora közben elmondtam nekik, hogy utam 2370 km-en át a franciaországi Tours-ig vezet. A ház asszonya rám nézett, és azt kérdezte: – De hát mindezt miért? Mi az, amit keresel?
Szent Márton az egykori római településen, a mai Szombathelyen született. Tevékeny életet élt, a katolikus egyház ranglétráján egészen a püspökségig vitte. A róla elterjedt legendák közül a legismertebb éppen ezzel az eseménnyel kapcsolatos. Sosem akart püspök lenni, amikor mégis őt jelölték e hivatalra, elbújt egy libaólban. Ám a libák hangos gágogása elárulta, hogy hová rejtőzött a jelölt. Hívei kirángatták a libaólból és a fejébe nyomták a püspöksüveget.
Utamat a szombathelyi Szent Márton templom előtt kezdtem, innen indul az a négy országot érintő zarándokút, ami Tours-i Szent Márton életének legfontosabb helyszíneit keresi fel.
Az indulást megelőző estét a szombathelyi Martineum Felnőttképző Akadémia kollégiumában töltöttem, másnap reggel, 2022. október 4-én indultam el Körmend (37 km) felé. Az út csodás fenyvesek, hallgatag tölgyerdők és néma szántóföldek mellett vezetett, a könnyen járható ösvény jobbra-balra kanyargott, miközben az őszi köd szürkésfehérbe csomagolta a tájat, aminek a közepén, mint egy kibontott vérnarancs, ébredezett a nap.
Egy bükkösben találkoztam a nyugdíjas Istvánnal, hatalmas szatyra tele gombákkal. Mint elmondta, húsz éve él a környéken, azóta jár az erdőbe gombászni. Hogy profi gombaszakértő, annak ékes bizonyítéka, hogy még él. A kezébe vett egy méretes őzláb gombát, tört belőle egy darabot és felém nyújtotta – Nyersen is ehető. – mondta, és hogy megnyugtasson, ő is bekapott egy falatot.
Csakhamar a román kori templomáról ismert Jákra értem. A Ják nemzetség feje kezdte el építtetni mintegy nyolcszáz esztendeje, és nem „köztemplomnak” (vagyis plébániatemplomnak) emelték: sokáig csak a klán tagjai és a szerzetesek léphettek be kapuján. Az alapító a templomban nyugszik, és talán az ő óvó szellemének is köszönhető, hogy az építmény a mai napig pompás állapotban van. Ehhez persze kellett néhány felújítás, ami e pillanatban is tart.
Ahogy elhagytam Jákot, a délutáni napsütésben sorra kapkodtam le magamról a ruhákat, ahogy az égig érő vörösfenyő-erdőn keresztül Körmend felé haladtam. Öt órára értem a vasútállomásra, ahol barátom kocsiba ültetett és elvitt Felsőmarácra.
A kérdés, amelyet a vacsora végén intézett hozzám a ház asszonya, úgy lebegett a levegőben, akár a hajnali pára. – Szóval, mit keresel, hogy ilyen sokat gyalogolsz a nagyvilágban?
– Semmit nem keresek. – válaszoltam. – Tanulok. Minden lépésből és minden megtett kilométerből. Tanulok az eltevédesekből, a találkozásokból és az út során szerzett sérülésekből. Tanít az erdő és a csobogó forrásvíz. A természet gyógyító magányában aztán van időm arra, hogy felülemelkedjek napi gondjaimon, így, amikor visszatérek a hétköznapokba, már másképp nézek a világra – és önmagamra is.
Másnap nyolc órakor rövid körmendi városnézés után indultam Zalalövő (32 km) felé. A viszonylag sík vidéket csakhamar felváltotta a Zalai-dombság, amely az októberi verőfényben derűsen csábított zegzugos világába. Hallgatag településeken át, néma kápolnák mellett vitt az utam. Gyakran megálltam, mert a táj szépsége magába zárt – és alig engedett.
A nagy bámészkodásban aztán benéztem egy kanyart és eltévedtem. Úgy éreztem magam a bükkös közepén, mint egy kisgyerek, akit elvesztettek a vidámparkban. Aztán elindultam valamerre, majd visszafordultam, és ezt megtettem még néhányszor, míg végül rátaláltam a helyes útra. Amikor felfedeztem az egyik fa törzsén a sárga jelet, úgy éreztem magam, mint az említett kisgyerek, akire végül rátaláltak a szülei.
Zalalövő központjába hat óra körül érkeztem. Elkanyarodtam a templom mellett, és nemsokára megálltam a Berkenye vendégház előtt, ahol a tulajdonos, Zoltán fogadott. Bevezetett a szépen berendezett, jól felfűtött házikóba, ahol az asztalon meleg étel várt, a fürdőben forró víz, a szobában tiszta, kényelmes ágy.
Mivel este kilenc órakor magába rántott az álom, másnap reggel már öt órakor felébredtem. Összepakoltam a cókmókom, és lesétáltam a közeli pékségbe. A felszolgáló, egy fiatal lány, annyira álmos volt, hogy alig látszott a szeme. Megkérdeztem tőle, mikor kelt.
– Minden nap negyed háromkor csörög a vekker. – mondta bágyadtan, és elém tolta a kapucsínót.
– Remélem, legalább jól megfizetik – böktem ki, miközben a terminál fölé tartottam a bankkártyámat. Az arcára kiülő fintor azonban mindent elárult.
Lehörpintettem a kávét, megettem a friss szendvicset, és elindultam háromnapos utam végcélja, Kercaszomor (28 km) felé. Útközben feltűnt egy tábla, amely a Borosánvölgyi forrás felé csalogatott. Ezt a szépséges helyet a zalalövői polgárok építették hálából azért, hogy vége lett a II. világháborúnak.
Hátizsákomból már az összes élelem kifogyott, amikor délután két órakor Ramocsára értem. Talán huszan lakják: se bolt, se kocsma. Aztán következett Kerkáskápolna, a lélekszám itt is alig több húsznál. Egy idős hölgy éppen hobbikertjében szorgoskodott, tőle kérdeztem, hogy tudok-e venni valahol élelmet.
– Itt évek óta minden bezárt. – válaszolta.
– És Magyarföldön, ahová tartok?
– Ott is.
Levettem hátizsákom és letelepedtem egy csatornafedélre. Pár perce ülhettem ott, amikor megállt előttem az idős asszony, és felém nyújtott valamit. – Hogy éhen ne haljon! – mosolygott rám. A fehér szalvétában két hatalmas szelet kenyér, rendesen megkenve vajjal, vastag szalámiszeletek és gondosan felvágott paprika. Éppen lenyeltem az utolsó falatot, amikor ismerős szignál harsant: a Family Frost sárga autója fékezett le mellettünk, így mindkettőnket meghívtam egy csokoládéfagylaltra.
Utam utolsó feladata a Berki-hegy megmászása volt. Kisebb kaptató ez csupán, a hangulatos tölgyest a csúcshoz közeledve szőlőtőkék sora váltja. A hegy már évszázadok óta finom bort adhat, mert egy régi útleírásban azt olvastam, hogy „amennyiben valaki itt merészeli szabadon engedni marháját vagy disznaját, a vadászok által kilövettessék az.”
Délután öt órakor értem Kercaszomorra, és beléptem a „Nomád lak” vendégház szépen gondozott kertjébe. A kapuban a két tulajdonos, Annamari és László fogadott, akik Budapestről költöztek ide, a szlovén határ mellé. Egy lakókocsiban kaptam szállást, benne minden, amire egy vándornak szüksége van: kis konyha, aprócska fürdőszoba és kényelmes ágy.
László a nyárikonyhában egy kupica pálinkával kínált, kérdésemre, hogy miként tud beilleszkedni két fővárosi ember a helybeliek közé, így válaszolt: – Nem varázslat ez. Tisztelni kell őket és keményen dolgozni.
Folytattam volna a beszélgetést, de még el kellett érnem utam végcélját, Szlovéniát. Egy kilométerre szállásomtól meg is találtam a „barátság padot”, aminek egyik fele magyar, a másik szlovén földön található.
Leültem, először a pad magyar felére, majd felálltam, és átültem – Szlovéniába, így a kitűzött célt teljesítettem. A következő alkalommal innen folytatom majd zarándoklatom, amelynek célja Maribor lesz.
Teljesen besötétedett, amikor megláttam a „Két Szilvafa lakásétterem” fényeit. Már várt rám Judit, aki férjével Sopronból költözött Kercaszomorra, együtt vezetik ezt a méltán híres vendégfogadót. Csak úgy, az utcáról nem lehet beülni, a látogatás előtt néhány nappal már érdemes asztalt foglalni. A vendégek száma maximum tizennégy lehet. Étlap nincs, a menü mindig meglepetés: azt eszed, amit a háziasszony eléd rak. Leültem, és kezdésnek vendéglátómtól kértem egy pohárral a ház borából.
– Ház bora nincs – mondta kedvesen Judit, miközben lerakta az asztalra az evőeszközöket -, csak a ház sörével tudunk szolgálni.
Az aranyló folyadékot a fény felé tartottam, miközben visszagondoltam az elmúlt három napra. Aztán szemem a sörösüveg címkéjére tévedt, amin ez állt: hübris. Felnevettem. A hübris ógörög szó, valaha azokra mondták, akik istennek képzelték magukat.
Aztán jött az első, majd a második fogás, és én ettem, faltam, mert bár fogalmam sincs, hogy milyen ételeket raktak elém, minden isteni volt. Igaz, volt hely a gyomromban, mert az óra szerint négyezer kalóriát égettem el.
Mikor végigettem a menüt, kértem még egy üveg hübrist. Miközben a sört kortyolgattam, arra gondoltam, hogy ez a három nap életem legcsodálatosabb zarándoklata volt, egy nagy kerek egész, ahol az út mindem pillanata úgy állt össze, hogy engem minél több örömhöz juttasson. Az időjárás, a segítőkész emberek, az ételek és az italok, valamint az út, amin végigmentem, túlzás nélkül állíthatom, maga volt a csoda. A terep egyáltalán nem volt nehéz – az Őrség viszonylag egyenletes útjait akkor váltotta fel a Zalai-dombság, amikor a sík terep már éppen unalmas lett volna. A szokásos eltévedések éppen úgy tették izgalmassá vándorutam, mint ahogyan az ételeket varázsolja pikánssá egy rafinált fűszer.
Írhatnám, hogy ezt a zarándoklatot kiérdemeltem, hogy ez az út már járt nekem. Ám nem teszek ilyet, mert ha az istenek netán elolvassák e sorokat, még azt gondolják, hogy a hübrisz vétkébe estem…
Az útról készült film bemutatója 2022. október 29-én lesz a YouTube csatornámon.
A keresztény kultúrkör egyik, ha nem a legnépszerűbb szentje Ferenc, aki a 12.-13. században Assisiben és környékén élt és halt. Ő az állatok és a természet védőszentje. Október 4-én nemcsak a névnapját ünnepeljük: ez a nap az Állatok Világnapja is.
A Via di Francesco Itália egyik legforgalmasabb zarándokútja. Az északi, 179 km-es szakasz La Vernától Assisiig, a déli, kb. 300 km-es útvonal Assisitől Rómáig vezet. Én az északi zarándokösvényen gyalogoltam. Bolognába repülővel, onnan Arezzóba vonattal utaztam, ahonnan másnap hajnalban szintén vonattal mentem tovább Bibbiena városába. A vasútállomás mellett található megállóból vitt a busz az Appenninek hegyei közé, La Verna szentélyébe, a zarándokút kiinduló pontjához. A hátizsákba a hálózsákon és egy pár szandálon kívül egy rövidnadrág, három pár zokni, alsónadrág és póló került, továbbá egy esőkabát, fogkefe, fogkrém és egy darab szappan.
2022. április 13-án kilenc órakor léptem be La Verna szentélyébe, a Santa Maria delli Angeli (Angyalok Szűz Máriája) nevű templomba, ahol rövid elmélyülést követően átvettem a „Credenziale”-t, a zarándokok útiokmányát, majd nekivágtam az útnak. A Credenziale, ez az összehajtható füzetecske tartalmazza az utunk során beszerzett pecséteket, ezzel bizonyítjuk, hogy egy adott útszakaszt gyalogosan (vagy lovon, illetve kerékpáron) megtettünk. Vannak olyan szálláshelyek, ahol be kell mutatni, csak így engedik, hogy az éjszakát ott töltsük.
A zarándoklat során a fatörzsekre, sziklákra, betonoszlopokra festett sárga színű T betűt kell követnünk, ez a jel kísér végig utunkon. E betűvel írta alá leveleit egykoron Szent Ferenc, ez a betű a keresztény hitvilágban az újjászületés jele.
Assisi Szent Ferencről meglehetősen ellentmondó tényeket találunk az interneten. Az egyik forrás szerint több nyelven kitűnően beszélt, a másik azt állította, hogy írni is alig tudott. Ami számomra kedvessé teszi alakját, hogy mindenkivel tisztelettel beszélt, legyen az gyerek, felnőtt, szegény vagy gazdag. Ő volt az első természetvédő, aki azt hangoztatta, hogy minden élőlény a testvérünk, és ugyanúgy kell tisztelni a növényeket és az állatokat, akár az embereket. Élete során a békét hirdette, száját állítólag nem hagyta el mást kritizáló vagy gúnyoló kifejezés. Szerény életet élt: saját kézzel építette templomát, mellette betegeket gyógyított.
Utam során völgyekben megbúvó falvakon, néhány házból álló „no name” kisvároson haladtam keresztül, ahol a szárítókötélen virágmintás ágyneműket lengetett a szél, és barátságos kocsmakutyák simultak a lábamhoz, a nyitott ablakokon pergő párbeszéd hangjai szűrődtek ki. Ha Olaszország szíve Róma, és a nagyobb városok az ország ütőerei, akkor én a hajszálerek útjait jártam, olyan apró településeken, amelyek behálózzák Itália testét.
A sárga T jel La Vernából Pieve Santo Stefanóba vitt (15 km), a Tevere folyó partján fekvő kisvárosba, ahol nem találtam szállást, így bementem egy helyi boltba segítséget kérni. Az eladónő felhívott egy helyi vállalkozót, aki autóval elvitt édesanyja üresen álló házába. Útközben megkérdeztem a mindig vidám Francescót, hogy hol a kedves mama: elmondta, hogy öt éve elhunyt, és én abban az ágyban fogok aludni, ahol a néni 85 évesen visszaadta lelkét az úrnak. Mikor ezt meghallottam, majdnem kiugrottam a Fiatból. Az elhagyatott házban szállásadóm felkísért az emeleti hálószobába, majd megállt az ősöreg kanapé előtt. „Használja nyugodtam a mama ágyneműjét!” – mondta, de én udvariasan elhárítottam a javaslatot – inkább a hálózsákot választottam. A pókhálós falakról százéves képekről néztek velem farkasszemet családi ősök, akik már mindannyian eltávoztak az élők sorából. Szerencsére sem a mamának, sem a többieknek nem volt kedve éjjel engem kísérteni, bár minden apró neszre kihagyott a szívverésem.
Már reggel öt órakor elindultam Sansepolcro felé (35 km), ahol már javában készültek a Pasqua, a Húsvét ünnepére. Egy elővárosi iskola előtt gyerekek próbáltak éppen egy passiójátékot. Jézust egy tündéri duci kislány alakította, mély átéléssel. A próba szünetében, amint lejött a keresztről, fájdalmas arccal rázogatta elzsibbadt karjait. Mondott valamit, amin a szülők nagyot nevettek, az apa fordított: „Elég fárasztó Jézusnak lenni!” Sansepolcro óvárosában már nyoma sem volt a meghitt hangulatnak: minden sarkon zene csendült, a kávézók és a bárok tele voltak csacsogó helybéliekkel, akik pohárral a kezükben melegítettek a hosszú hétvégére. A pizza isteni volt.
Másnap reggel hétkor keltem útra Sansepolcróból, de a városban annyi jel volt össze-vissza a falakra firkálva, hogy két órán keresztül nem találtam az utat. Végül megvártam, hogy kinyisson a turistairoda, ahol egy horvát hölgy, Maia igazított útba. Emiatt aztán Citta di Castellóba (34 km) este hétre értem, így komoly feladat volt megtalálni, hol pecsételnek. Végül a katedrálisban találkoztam egy magas, reverendás férfivel, aki intett, hogy kövessem. Hatalmas, kétszárnyú ajtókat nyitott előttem, nagy kulcsokkal babrált ódon zárakon, hosszú folyosókon tessékelt keresztül, végül beléptünk egy olyan terembe, ami talán a dolgozószobája lehetett. Mintha „A rózsa neve” című könyv (és film) díszletei közé léptem volna.
A plafonig érő szekrények tele bibliai tárgyú faragványokkal, ahogy a hatalmas íróasztal négy lába is, amely mögé az egyházi személy leült. Mögötte a fehérre meszelt falon hatalmas feszület lógott. Miközben nagyot szippantottam a tömjénillatú levegőből, elővette a pecsétet íróasztala fiókjából, egy ideig dédelgette kezében, miközben azt kérdezte tőlem tört angolsággal, hogy milyen utam volt eddig, aztán a stempli nagyot csattant útiokmányomon. Kicsit tartottam tőle, hogy egyedül nem találok vissza a kijárathoz, és csak napok múlva, a kriptában találnak rám, de a pecsétes ember szerencsére visszakísért a hatalmas épület bejáratához, majd magához ölelt, és „Buono camino” felkiáltással az utamra engedett.
Citta di Castellóból Pietralungába vezetett utam (30 km), amely egy domb tetején található gyöngyszem. Egy tiszta, egyágyas szobácskát kaptam, és ahogy az ablakot kinyitottam, a lábam elé zuhant az umbriai vidék minden szépsége. „Ha költő lennék – gondoltam -, ezt a tájat látva sok verset írnék.” Másnap a reggelinél találkoztam Brunóval, a szálloda vezetőjével. Mikor arról beszélgettünk, hogy a szállodából milyen csodás a kilátás, elmondta, hogy őt is megérintette a táj szépsége, és mivel költő, sok versét írta úgy, hogy közben a látványban gyönyörködött.
Pietralungából a már említett Gubbióba gyalogoltam (28 km). Húsvét hétfő volt, és tomboló tavasz. A várost megközelítve egy amfiteátrum mellett haladtam el, amelyben koncerteket és színházi előadásokat tartanak. A város annyira érintetlenül középkori, hogy azt vártam, az egyik sarkon megjelenik egy szerzetes, vagy harsogó patazajjal vágtat el mellettem egy lovag, esetleg egy vallási körmenetbe botlom. Aztán egy szerzetes valóban elsétált mellettem. Furcsa volt látni, hogy kereszt helyett mobiltelefont szorongat a kezében.
A domboldalon álló Santo Ubaldo bazilika olyan pompázatosan díszes, hogy Petőfi azon verssora jutott eszmbe, amikor a Kárpátokról nyilatkozik, így pecsétért inkább az óváros tövében emelt Szent Ferenc templomba mentem, ahol éppen misét celebrált egy idős plébános. A hely szelleme kifejezetten kedvemre volt, hallgattam egy ideig a pap zengő baritonját, aztán nyomtam egy pecsétet és visszavonultam a szállásomra.
A másnapi utat Gubbiótól Biscináig (22 km) terveztem, de aztán közbeszólt az élet, és milyen jól tette! Útközben ugyanis nem egyedül róttam a kilométereket. Találkoztam Laurával, aki a Comói tó mellől érkezett és egy nemzetközi nyelviskolában dolgozik. Sokat gyalogoltam Dennissel, aki autista gyerekekkel foglalkozik Veronában. Néhány órára mellém szegődött Ganga, aki Berlinből repült ide, hogy végigjárja az utat. Anyja tajvani, apja német, ő maga pedig csodás képeket fest. Velünk volt még Jamie, az angol világutazó, aki éppen Chiléből repült Olaszországba, hogy megtegye a zarándokutat. Ő éttermekkel foglalkozott Newcastle-ben, majd egy nap mindent eladott, és úgy döntött, bejárja a világot. E sorok írásakor már Erdélyben barangol. Ursula Stuttgart mellől érkezett az útra, matematikatanárként dolgozik, a tavaszi szünetet pedig arra használta, hogy a zarándoklat során kiengedje a gőzt.
Velük gyalogoltam az utolsó előtti napon, amikor egy domb mögül felbukkant egy menedékház, és benne megtaláltuk Marthát és Pietrót, egy idős házaspárt, akik évek óta vezetik az adomány-alapon működő zarándokszállást. A Credenziale bemutatása után egyszerű hálóteremben egyszerű ágyak fogadtak, a fürdőben mindenkinek jutott melegvíz. A Spedale di San Pietro már évek óta szolgálja a zarándokokat, több ezer utazó lépett a terméskő falak közé, és ette a szerény vacsorát, amit mi is elfogyaszthattunk: egy kis adag tejfölös-sajtos tészta, mint előétel, amit valamiféle ragu követett, majd pedig az est fénypontja, egy szelet torta zárta a sort. Az út porát egy pohár vörösborral és forrásvízzel öblítettük le. Aznap éjjel az igazak álmát aludtuk.
Biscinától Assisi 27 km, ám mivel a zarándokszállásra hét kilométerrel hamarabb találtunk rá, így nekem az utolsó napon 34 km-t kellett megtenni, ami olyan volt, mint egy záróvizsga. A komoly kaptatókat egy még komolyabb, majd egy újabb követte, több kilométeren keresztül kellett meredeken felfelé haladni. Néhány kilométerenként találtam vízcsapot, ahol feltöltöttem kulacsomat, aztán haladtam ismét felfelé, aztán tovább, még, felfelé.
Délelőtt tizenegy órára érkeztem Valfabbrica városába, ahová a legendák szerint nem engedték be Szent Ferencet. Mivel leprásokat gyógyított, a város lakói féltek, hogy esetleg közöttük is elterjeszti a kórt. Engem viszont szívesen fogadtak: a város parányi főterén található kávézó teraszán csicsergő asszonyságok között megittam egy capuccinót, majd folytattam utam Assisibe, ahová délután négy óra körül értem.
Az élet úgy rendezte az utolsó kilométereket, hogy a végső célt, a Szent Ferenc Bazilikát, először csak apró pöttynek lássam, ami lassan, mint egy fejlődő magzat, lett minden felé tett lépéssel egyre nagyobb és nagyobb. Aztán a megérkezés pillanatában, amikor hirtelen elém tárult a hatalmas épület, én lettem magzattá. Így tettem meg az utolsó lépéseket a bazilika altemplomába, a misztikus fényben derengő anyaméhbe, ahol Szent Ferenc teste pihen.
Másnap korán kellett kelnem, hogy elérjem a római gyorsvonatot, hajnali öt óra volt, amikor kiléptem a szálloda kapuján. Az utcaköveket és a házak falát selyemfényűre festették a kövér esőcseppek, a város felhőkbe burkolózott, az utcákon egy lélek sem volt. A távolban a bazilika tornyát is betakarták a sötétszürke fellegek. Így lépdeltem el középkori paloták, szobrok, múzeumok és templomok előtt. Akkor, ott, először a városban, megéreztem az Ő jelenlétét. Mintha ott sétált volna mellettem „isten szegénykéje”, úgy jött mellettem, és úgy búcsúzott tőlem, mint egy barát a barátjától.
Assisi vasútállomásáról egy átszállással két óra alatt érkeztem Róma Termini, az Örök Város főpályaudvarára, ahonnan egy busz vitt a repülőtérre. A Ryanair római járata másfél óra alatt repített haza.
A hit egy olyan híd az ismerős és az ismeretlen között, amit csak akkor veszünk észre, amikor már átmentünk rajta.
Pontban hétkor lép ki a panzió ajtaján. Az eső, ahogy az előrejelzés ígéri, hét óra tízkor kezd neki, és Waxweiler utcáit pillanatok alatt szürkére festik a kövér esőcseppek. Csakhamar az erdőbe ér, erős kaptatón lépdel felfelé. Betonúton, majd murván, később földúton halad, be az erdőbe, át a mezőkön, halkan surrogó szélgenerátorok között.
Az eső hol szitál, hol szemerkél, hol zuhog, a néha erős szembeszél arcába csap, rángatja egyre nedvesebb esőkabátját. Aztán egy olyan úton kell haladnia, ahol a fű térdközépig ér. Vízállónak mondott márkás túracipője percek alatt beázik. Ám haladnia kell, mert nem tudja, hol kap szállást.
Egy fenyvesben, tőle harminc méterre, apró vadmalacok rohannak át az úton. Megtorpan. Egyszerre feltűnik a koca, majd a vadkan. A hatalmas vaddisznó megáll az út közepén, és akár egy kidobóember, a vándor felé fordul. Adrenalin fröccsen a férfi vérébe. Lassan hátrálni kezd. Az apaállat megiramodik felé, majd hirtelen megáll, aztán irányt vált, és inkább a családja után csörtet.
Még kilkométereken át zakatol a szíve. Aztán megtépi magának az utolsó zsemlét, belegyömöszöli az utolsó szelet sajtot, megissza az utolsó korty vizet. A kis menedékház a hegy tetején oázis a szakadó esőben. Hátizsákjából pólót vesz elő, majd száraz zoknit keres. Talál egy használtat a zsák alján, beleszagol, és megállapítja magáról, hogy nem koronavírusos. Felhúzza, de néhány perc múlva már az is csupa víz.
Az egyik település előtt nagy tábla: „Herzlich willkommen!” (Szeretettel üdvözöljük.) Az utcákon senki, csak az eső esik folyamatosan. Egy vendégház felé veszi az irányt, de amint közelít, az orra előtt kulcsra zárják az ajtót. „Ha amit adunk, azt kapjuk vissza – gondolja – akkor vajon hányszor csuktam be az ajtóm olyanok előtt, akiknek a segítségemre lett volna szüksége?”
Ismét kaptatón halad felfelé, a hatalmas fák koronáját nem lehet látni, szürke felhők burkolják be. A térkép szerint néhány kilométerre van egy vasútállomás. Fejében megszólal egy hang: „- Ha vonatra szállsz, egy óra múlva Kölnben leszel. A kis szállodában van fűtés, melegvíz. A sarki török étteremben megvacsorázhatsz. Az ágyban forró teát ihatsz. Reggel pedig capuccinóval eheted a kakaóscsigát a dóm mellett.” Lépdel tovább, lépései cuppognak a sárban. „- Mondd, miért csinálod ezt? – folytatja a hang – Miért kínzod magad? Mire jó ez az egész? Miért teszed ezt magaddal? Miért nem választod inkább a biztonságot? Miért? Miért? Miért?”
Neo válasza jut eszébe a Mátrixból: „- Mert így döntöttem.”
A felhők, mintha sóhajtanának egyet (vagy lehet, hogy Smith ügynök az?), és olyan záport zúdítanak rá, hogy egy méterre sem lát. Egy emlék jut az eszébe, amikor a Caminón flamand barátjával éltek át hasonlót. Akkor, Spanyolországban, nevetve énekelték az Y viva España-t, miközben sz@rrá áztak. Megállapítja a nagy igazságot: A boldogság, ha megosztod, megsokszorozódik, a nehézség szétosztódik.
Egy menedékházban telefonálni kezd, az okosóra 40 megtett kilométert jelez. A közeli városban felhívja az összes szállodát, de vagy ráteszik a telefont vagy röviden közlik, hogy zárva vannak. Már alig van töltés az akkumulátorban, amikor a legnagyobb, négycsillagos szállodát hívja. A menedzser közli, hogy zárva vannak, kérdésére, hogy hol talál szállást, a hang annyit mond: „- Luxemburgban. Talán Luxemburgban.” A térkép szerint az még 15 kilométer.
Aztán lemerül a telefon.
Csoszog, amikor a luxemburgi kisvárosba, Echternachba ér. A főutcán megbámulják, a bárok előtt iszogató emberek kíváncsian néznek rá. A macskakövek sötéten csillognak a lába előtt. Egyik szállodát hagyja el a másik után. Mind zárva.
Aztán megtorpan. Egy étterem világlik ki a többi közül, gyertyafény mellett beszélgető párokkal van tele. – Van nyitott szálloda a környéken? – kérdi a pultostól. A nő felhív valakit. Hosszan beszél. Esernyőt hoz, és a férfit egy szálloda elé kíséri. Fatigué?(fáradt?)– kérdi a nő. – Petit peu. (Kicsit.) – válaszolja, és mosolyogni próbál.
Csakhamar idős hölgy érkezik, a monokróm háttértől elüt vörösre festett haja. Kezében kulcs. „- A szálloda zárva – magyarázza -, de magának kinyitjuk.” A férfi kezébe nyomja a szobakulcsot.
A szobában franciaágy, rajta egy szál vörös rózsa. Leveti magáról a ruhákat, betántorog a fürdőszobába. Meztelen, inas testét nézi: Lila, kék és vörös színben játszik, csupa libabőr. Belép a zuhanykabinba, megnyitja a melegvizes csapot. Percekig csak jéghideg víz folyik. Már majdnem feladja, és eldönti, hogy akkor hideg vízben fürdik, amikor érzi, hogy a víz egyszerre melegebb lesz. Aztán még melegebb. Aztán forró.
Nem emlékszik, meddig áll a zuhany alatt.
Mögöttem a kölni dóm sziluettje, amelyet sötétvörösre fest a kelő nap. Körülöttem távoli zajok keringenek: munkába siető autók és a Rajna-hídon átkattogó vonatok hangja. Mintha az idős asszony megértené, mit szeretnék: odalép hozzám, és felajánlja, hogy készít rólam néhány képet. Ekkor még nem sejtem, hogy este egy hasonló korú és kinézetű hölggyel találkozom. Ám ahhoz még meg kell tennem 52 km-t.
Gyalog.
Hajnali négykor pattan ki a szemem. Gyomromban az ismerős bizsegés, mint mindig, amikor az ismeretlenbe ugrom. Ezt érzem, amikor az első napomat töltöm egy új munkahelyen, ezt, amikor az első randira készülök. 240 km vár rám ebben a májusi télben. A kis panzió tulajdonosa nem sok jóval bíztat. Kérdésemre, hogy nyitva vannak-e a szállodák Észak-Rajna Vesztfáliában, ennyit mond: – Ich weiß nicht.
A Via Coloniensis az egyik legrégebbi út Európában. Kölnből indul és Trierig tart. Az ókorban két, a rómaiak által alapított települést kötött össze, Colonia Claudia-t és Augusta Treverorumot. Ma az egykori hadi-, és kereskedelmi útvonal turista és zarándokúttá szelídült.
Elhagyom a bel-, majd a külvárost is, zöldellő ligetek mellett érek az elővárosba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozom. Utamat szelíd lankák és hosszú egyenesek váltogatják, a kék alapon sárga fésűskagyló, a zarándokok nemzetközi jelzése, többnyire jól követhető.
Mivel a rómaiak sok száz évig éltek errefelé, miközben a germán törzsekkel hadakoztak, utam során rengeteg korabeli emlékkel találkozom. Kicsit olyan érzésem van, mintha Óbudán járnék.
Útközben szóba elegyedem Frankkal, aki öreg és hatalmas dán dogját sétáltatja, és így találkozom Willivel és Rozival, akiről kiderül, hogy Móron született, és évente hazalátogat. Összehoz az út Egberttel, a mikrobiológussal, és Sebastiannal, aki Goethe költészetével kapcsolatban beszél lukat a hasamba. Elhagyok egy családi sörgyárat, ahol egy lelket sem találok, hiába kiáltozom.
Mindenkitől megkérdezem, hogy van-e nyitott szálloda errefelé, de a válasz mindig nemleges.
Brühl városkában egy bajszos úr kérdezi, merre tartok. Kertjébe hív, vízzel és süteménnyel kínál. Elmondom neki, hogy szállást keresek, Euskirchen környékén. Fél óráig telefonálgat eredmény nélkül. Minden zárva. Isteni ötletem támad: kérem, hívjon fel egy kolostort, hátha ők fogadnak vendégeket. Aztán megtörténik a csoda: a Schönstetter apácarend Maria Rost nevű kolostora nyitva áll a zarándokok előtt. A női hang még azt is megkérdezi, kérek-e vacsorát és reggelit: Egy kolostorban? Hát persze.
Sötétlő erdökön át, szomorú várromok és sárgálló repceföldek mellett haladok, amíg végül megérkezem Euskirchenbe. Már 46 km-en túl vagyok. Innen – mondja az úr, aki korábban vízzel kínált -, negyed óra alatt elérem a kolostort. Szeretném megnézni, hogy ő negyed óra alatt hogyan tesz meg hat kilométert. Valahogy végigvonszolom magam az utolsó szakaszon, miközben háromszor ázom el és háromszor száradok meg.
Végül meglátom a kolostor sárga falait. Az üvegajtóban egy feketébe öltözött apáca, Dorothea nővér siet elém. Szikár teste, arca, arra a hölgyre emlékeztet, akivel reggel kölnben találkoztam. Végignéz, és azonnal tudja, mit mondanék: fáradt vagyok, fürdeni szeretnék, majd pedig enni, inni és aludni.
Egyszerű szobába vezet, majd megmutatja a fürdőt. „- Negyed óra múlva kész a vacsora.” – rebegi, majd halkan becsukja az ajtót.
Nem telik bele tíz perc és már az asztalnál ülök. Előttem friss hús és saláta, kis kosárban barna kenyér. Dorothea nővér finoman a vállamra teszi a kezét, és azt kérdi, innék-e egy sört. Kicsit meglepődőm. Egy kolostorban vagyok, ahol egy apáca sörrel kínál.
Természetesen elfogadom.
A ZARÁNDOK NAPLÓJA 